Szurikáta folyik a csapból is. Mint arról már az is értesülhetett, akinek eddig (és esetleg ezután) sem lesz halovány lila segédfogalma sem arról, hogy mi a túró az a szurikáta, egy ötödikes kissrác a Kecskeméti Vadasparkban – máig tisztázatlan körülmények között, de – megölt egy vemhes szurikátát. Amiért a legtöbben csak úgy szimplán karóba húznák a gyereket, de minimum földhöz csapnák. No meg a szüleit is. Meg a kísérő tanárokat is. Kisebbik rész azt mondja, hogy a Vadaspark sem vétlen ám az ügyben, úgyhogy nem kéne tolni ezt a hype-ot. És vannak, akik a gyereket sajnálják – esetleg fel is mentik. Hofit idézve, szerény nyomott véleményem szerint ezekkel a reakciókkal mindenki elmehet a sóhivatalba. Mert egy dolog mindegyikben közös: a túlzás. 

És én is ki fogom verni a biztosítékot. 

Mi történt a szurikátával?

Tökmindegy. Legalábbis abból a szempontból teljesen, hogy

1. az eset megtörtént, szegény szurikáta kimúlt (legyen neki könnyű a föld, és remélem, a mennyei szavannás-félsivatagos vidéken éli boldog túlvilági életét), szóval feltámasztani már nem lehet
2. nem tudnám innen a távolból úgysem kibogozni a szálakat, tehát nem tisztem eldönteni, kinek van igaza, ki a felelős (bár gyanítom, hogy ebben az esetben több ember felelőtlenségének szerencsétlen összejátszása okozta a szurikáta pusztulását), vagyis a cikk témája szempontjából teljesen irreleváns, hogy mi is történt ott, a Vadasparkban
3. a cikk témája nem az oknyomozás – hanem a túlzás, ami a reakciók szinte mindegyikében megnyilvánult.

+1. az eset újabb bizonyítéka annak, hogy az internet valóban demokratikus intézmény – de a hülyeséget pont úgy demokratizálja, mint az ahhoz való hozzáférést (és igazából én ezt nem kértem… lehet, hogy vannak ezzel így még mások is).

Szurikáta és demokratizált túlzás (hülyeség)

Az én nagy bajom az, hogy a billentyűzeten gondolkodás nélkül képes elsülni bárkinek az ujja. Olyanokat írnak le emberek, amiket face to face, élő szóban bele a másik arcába – legalábbis reményeim szerint – soha a büdös életben nem merne kiejteni a száján. (Ha mégis, akkor tudhatja, hogy környezete megvetésével fog találkozni. Ő lesz a habzó szájú, vérben forgó szemű ösztönlény, aki képtelen uralkodni magán.)

Nemrég szembe jött velem a fészen egy idézet, miszerint:

Hatalomra vágysz? Uralkodj Magadon!

Hát, ezt most sokan gyakorolhatták volna – és szerintem mindnyájan sokkal jobban jártunk volna. Lehet, hogy szegény szurikáta is, de legalábbis az emléke.

Az, ami a netről a képernyőn keresztül ömlött ránk ugyanis ez ügyben 7/24-ben, az nem egyéb, mint túlzás. Bármelyik térfélről nézve is.

Mert túlzásba estek azok a harcos állatvédők, akik azt mondták, hogy a szurikátát akaratán kívül megölő kissrác büntetése minimum a földhöz csapás kellene, hogy legyen – de igény esetén a kinyúvasztása is megengedhető lenne. (Pedig nem.)

Nem tudom, ugyanezek a harcos állatvédők mit szólnának hozzá, ha az ő gyerekük egy merő véletlenségből rosszul nyúlna hozzá egy alig pár napos kismacskához, kisnyuszihoz, kiscsirkéhez, és véletlenül az állatka nyakát törné. Nem azért, mert azt akarta, csak gyakorlatlanul nyúlt a kis élőlényhez. (Ez még akkor is előfordulhat, ha előtte a gyereket szóban kiokítják… mert gyakorlatlan.)

Mit csinálna ilyenkor az állatvédő anyuka, apuka, nagymama? Odamenne a gyerekhez, és kitekerné a nyakát? Csak hogy érezze a gyerek, hogy milyen volt a csibének, kismacskának, kisnyuszinak? Vagy kétségbe esetten próbálná megvédeni a gyerekét mindattól a szennytől, amit az egyébként hozzá hasonlók, az ő elvbarátai zúdítanak a gyerekére a neten?

Túlzás a köbön – mindegy, hogy szurikáta vagy más

Aztán túlzásba estek a szülők is. Ezt valahol még meg is tudom érteni. Hiszen a gyermekükre és a rájuk is ömlő szenny (mert őket sem kímélték a kommentelők), sarokba szorította őket. És ahogy mondani szokás, sarokba szorítva már nincs választás. Nincs opció, hogy üss vagy fuss – mert már nincs hová futni. Marad az ütés. Ami itt konkrétan a hárításban és a visszatámadásban jelent meg.

Ami nekem ezzel kapcsolatban fura volt, hogy apuka a gyerekre hivatkozott, mégis valahogyan nekem pont a kissrác veszett el az egész ügyből. Amikor ugyanis a felelősség pilinckázása folyik, akkor nem a gyerek érdekeinek védelméről megy a szó, hanem sokkal inkább arról, hogy relativizáljuk a gyerek cselekedetét. Ahelyett, hogy a helyén kezelnénk.

Szerény véleményem szerint túlzásba esett a Vadaspark igazgatója is. Nem feltétlenül azért, mert esetleg ordítozott a gyerekkel. (Nem tudhatjuk, hogy így volt-e, a két ellenérdekelt fél pont ellentétesen nyilatkozik a dologról. Amúgy meg, ha így volt, akkor de, azért is.) Egyrészről még azt is megértem, hiszen ő nevelte fel a szurikátát, nyilván jobban kötődött hozzá, mint a többi állathoz, másrészt a Vadaspark állományának felbecsülhetetlen értékű tagja volt a kisállat. Vállalkozói szemmel nézve vagyontárgya. Amiből a Vadaspark él.

Nekem ne mondja senki, hogy nem menne fel benne a pumpa, ha valaki bemenne a házába, az étkezőben kiválasztaná a család értékes Herendi étkészletét a tálalóból, és ripityára törné az egészet. Vagy a család legértékesebb aranyláncát egy laza csuklómozdulattal lehúzná a klotyón. Arról nem is beszélve, hogy itt nem egy tárgyról, hanem egy érző lényről van szó.

Viszont a Vadaspark igazgatója nem lehet csak igazgató. Különösen akkor nem, ha a Vadaspark a bevételei tervezésénél alapoz is arra, hogy iskolai csoportok látogatnak el hozzájuk. Ilyenkor legalább annyira pedagógusnak is kellene lennie. És nekem ne mondja azt egyetlen harcos állatvédő szülő sem, hogy ha a suliban egy pedagógus üvöltözne a gyerekével, akkor nem lenne még aznap az igazgató irodájában verni a tamtamot, és ne akarna valamilyen elégtételt, de minimum bocsánatkérést követelni.

A túlzás hatásai

Az a szép az egész sztoriban, hogy mindenki baromira megbántva érzi magát a történtek és mások, övével ellentétes véleménye miatt, és mindenki azt várja, hogy a többiek ismerjék el, hogy övé az egyedüli és megfellebbezhetetlen igazság.

Márpedig érzései mindenkinek vannak – és mindenkinek mások. Éppen ezért igazsága is mindenkinek van – és mindenkinek más.

Tudjátok az a fura nekem, hogy a sokat szidott liberális nevelésre aggatták rá sokan azokat a jellemzőket, amelyeket most sok, magát „normálisnak” valló ember produkál. Kontrollálatlan düh, szélsőséges indulatok – és az alapvető emberi, erkölcsi normákat áthágó kijelentések, megnyilvánulások, viselkedés.

Pedig a valódi liberális nevelés (amelyről itt olvashatsz tisztázó cikket) abszolúte nem erre épül. Hanem a szabályokra és az empátiára. Ez a kettő tette volna most is lehetővé, hogy ezt a szomorú tragédiát, és benne a résztvevők szerepét is helyén értékeljük. És hogy tanuljunk belőle.

De nem. Nekünk a túlzás kell. Mert sokak állítása szerint ez egy szelep, amin ki lehet ereszteni a forrongó indulatokat, és le lehet vezetni a fölös, káros energiákat.

Hát nem. Itt semmi levezetés nincs. Csak feszültséghalmozás.

Na, ez fog robbanni. Nem az, hogy az a kissrác gyerekként, tehát felelőtlenül viselkedett. (Csak nekünk nagyobb részt és társadalmi szinten még szerencsénk volt, mert a mi szüleink és a velük egyidősek még tudták, hogy egy gyerek így működik.)

Csók & csoki, meg love & peace!

🙂 Csilla 🙂 

MentésMentés