Önzés-e, ha kiállunk magunkért?

Ilyen, amikor az öröm nevében kiállunk magunkért

A Zöldsalátán nemrég írtam arról, hogyan viszonyul a mi negyvenes generációnk egy része azokhoz a fiatalokhoz, akik már mernek örömcentrikusan viszonyulni az élethez, és sokkal kevesebb kompromisszumot szeretnének kötni, mint az előző korosztályok. Nagyon sok visszajelzést kaptam a cikkel kapcsolatban, aztán persze én is továbbfűztem magamban egy-két gondolatot belőle. Például azt, hogy vajon miért érezzük sokan önzésnek azt, ha kiállunk magunkért. Miért nem természetes az, hogy arra haladunk, amerre jobban érezzük magunkat, és miért természetes ezzel szemben az, hogy olyan helyzetekben is kitartunk, ahol minden józan megfontolás alapján semmi keresnivalónk nem lenne?

Ilyen, amikor az öröm nevében kiállunk magunkért
Nemcsak másoknak jár az öröm, te is nyugodtan törekedj rá

Végiggondolva a helyzetet megint csak arra jutottam, hogy a történelem során az emberiség jó részét önfeláldozásra, sőt, önfeladásra kondicionálták. A királyi, nemesi családok sarjainak természetes volt például, hogy a házasságuk politikai érdekek mentén köttetett az egyén jólétével fikarcnyit sem törődve, a parasztnak meg az, hogy húzta az igát a földesúr nagyobb dicsőségére. Háború esetén pedig szépen elvitték, aztán vagy hazament, vagy nem ment haza, de legalább a király jó esetben megtarthatta a trónját (jó esetben, ugye…).

Amikor a takarításnál érezzük meg, hogy milyen, amikor kiállunk magunkért

Az, hogy kiállunk magunkért, akár a rendrakásnál is kezdődhet
Nem kell nyakig süppedni a kötelességbe!

Az emberiség eddigi történelme során viszonylag ritkán volt szempont az egyéni kiteljesedés – az elégedettségre is csak annyira figyeltek társadalmi szinten, hogy azért, ha lehet, túl nagy lázadozás ne legyen. Az, amit ma önmegvalósításon, örömteli életen, élményeken értünk, viszonylag új, néhány évtizedes találmány. Ezért is vagyunk még mai negyvenesként is sokszor megdöbbenve rajta, ha egy huszonéves azt mondja: neki a saját öröme az első, és csak ezután jön az, hogy milyen teljesítményt tesz le arra a bizonyos asztalra, a köznek. Mert nekünk még nem tanították meg, hogy bizony, néha a saját örömünk mentén kell kiállni magunkért.

Talán ezért is lett olyan nagy siker Marie Kondo rendrakós könyve, amelyben azt írja, hogy azokat a tárgyakat kell megtartanunk, amelyek számunkra örömet okoznak. Sokatmondó, hogy ez forradalmi gondolatnak számít, és nem csak Magyarországon. És legyünk őszinték: tényleg, hány olyan, erősen kompromisszumos tárgy van az otthonunkban, amelyik csak azért van ott, mert olcsó volt, mert „jóleszaz”, mert majdcsak jó lesz még valamire. És hány olyan szituáció van az életünkben, amelyikből lépni kéne villámgyorsan, de hát „jóleszaz”? Nem véletlen, hogy a „KonMaris” takarítás után sokan olyan változásokról számolnak be az életükben, amelyekre korábban nem is gondoltak volna. Nagy átalakulás ám felismerni annak az erejét, hogy a saját örömünk is lehet az első számú szempont valamiben!

Itthon még mindig ciki, ha kiállunk magunkért

Azt gondolom, ugyanezért népszerűek manapság a mediterrán, vagy északi boldogságreceptek is. A világ kötelességtudó, és a „nagyobb jó” érdekében önfeláldozásra kész részének komoly rádöbbenés lehet, hogy van, ahol nem ciki valamit azért csinálni, mert „nekem így jó”. Ez azért nálunk még mindig kicsit önzésnek hat. Ha nem hiszed, hallgasd végig hogyan próbálják sokan racionalizálni, ha valami élvezeteset tesznek. “Mert a gyereknek meg kellett mutatni a tengerpartot. Mert a férjem már nagyon belefáradt a munkájába. Mert a család szereti a tortát. Mert a kicsiknek kell a kert, ahol szaladgálhatnak.” Ismerős? Ennél jóval kevesebben vannak, akik el merik ismerni, hogy nekik is szükségük van arra a bizonyos tengerpartra, pihenésre, tortára, kertre (műkörmösre, jógára, kozmetikusra, új ruhára, a sor tetszés szerint bővíthető). Másnak örömet szerezni elismerésre méltó cselekmény. És ugyanezt a magunk kedvéért tenni?

Amikor kiállunk magunkért elismerjük, hogy nekünk is jár az élvezet
Nekünk is jár a fagyi!

Megpróbáljuk, hogy mától kiállunk magunkért?

De mi lenne, ha mostantól megpróbálnánk? Tudom, nem könnyű átírni a kondicionálást. Mindenkinek az életében vannak olyan pontok, ahol az örömkeresés elve alapján gyorsan és erősen változtatni kellene, mégsem megy. (Igen, az enyémben is vannak. Nem guru vagyok, hanem coach, és mint ilyen, ember.) Az, hogy pontosan mik ezek, megint sokat mesélhet arról, mi és hol kuszálódott össze az életünkben, a lelkünkben, a neveltetésünkben, az értékrendünkben – ha nem félünk alaposan, és tárgyilagosan szemügyre venni. Mindenképp érdemes elkezdeni, hogy kiállunk magunkért, és a saját örömeinkért. Akár a tárgyainkkal elindítani a folyamatot, akár heti egy-két óra énidővel, akár máshol, ahol épp a legkisebb az ellenállás, aztán innen terjeszkedni a nehézkesebb területek felé.

Mert egyre inkább világossá válik, hogy a családjának, a munkahelyének, a tágabb közösségnek is az tud többet adni, aki eközben magáról sem feledkezik meg. A kiégés felé tekerő munkatárs nem motivált, a háztartási mártír egyre zsémbesebb, a mindig a barátai rendelkezésére álló lelkiszemetes egyre kevésbé figyel – ellentétben azokkal, akik a maguk javát sem szégyellik keresni az életben. Ahhoz, hogy időnként bele tudjunk húzni, és olyat is megcsináljunk, ami inkább befektetés a jövőbe, mint pillanatnyi élvezet, az kell, hogy tudjuk, hamarosan a pillanatnyi élvezetre is odafigyelhetünk. Mártírnak lenni nem menő. Kiállni magunkért, az igényeinkért, az örömeinkért annál inkább.

Csók & csoki: Judit

MentésMentés

MentésMentés

Posted on: 2018-04-27, by :

1 thought on “Önzés-e, ha kiállunk magunkért?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.